Amikor azt hiszed, hogy minden a tiéd...

Először is szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akit cserbenhagytam. Mindenkitől, aki a mai napig nézegette a blogom abban a reményben, hátha új bejegyzést talál. Mindenkitől, akinek sikerült erőt adnom ahhoz, hogy legyőzze önmagát. Mindenkitől, aki nekem segített abban, amit elértem. Mindenkitől, aki bármilyen formában is részt vett az életemben legyen az aktív vagy passzív jelenlét.

Bocsánat a páromtól, akit sajnos sikerült magammal rántanom a rosszba. Bocsánat a Nonó életmód csoporttól és Nonótól, akik nélkül nem élhettem volna át életem legszebb időszakát. Bocsánat a családtagjaimtól, akiknek mindig úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Bocsánat a kolléganőmtől, akit a biztatásom serkentett egy nemes cél eléréséhez.

A teljesség igénye nélkül bocsánatot kérek MINDENKITŐL!

És hogy miért is kérek most bocsánatot?

Elszaladt velem a ló. Amikor azt hittem, hogy engem már tényleg nem tud legyőzni semmi, akkor estem a legnagyobbat.

A történet elejét egy jó páran már jól ismerik. Szép sikereket értem el a fogyásban illetve az életmódváltásban. Ment is minden a maga módján.

Aztán egyszer csak elkezdtem egy kicsit lazulni. Egyre több volt a bűnös étel, egyre többször maradtak el az edzések, míg végül már nem érdekelt az egész. Legalábbis azt hittem. Legbelül mindig motoszkált valami, hogy nem vagyok normális, azért amit most művelek. De nem érdekelt, elkezdtem kifogásokat gyártani.

„Majd egy-két nap múlva visszaállok! Majd a jövő héttől újra edzek és normálisan táplálkozom. Majd a hónap végén tényleg minden úgy lesz mint régen”

Meg kell osztanom veletek valamit.

Sok dolgot elhatároztam magamban, hogy mik azok a tervek, amiket mindenképpen meg fogok csinálni ezen a nyáron. Rengeteg tervem volt. Azonban rá kellett jönnöm, hogy sem az időm sem a pénzem nem engedi meg, hogy ezeket a terveket megvalósítsam. Magamnak sem mertem bevallani, de egyfajta kisebb lelki válságba kerültem emiatt. Próbáltam a külvilágnak nem mutatni ezeket a dolgokat (több-kevesebb sikerrel), én valahogyan mindig is magam oldottam meg ezeket a problémákat. De ez most rajtam is túltett. A párom is szeretett volna segíteni, de igazából akkor még nem tudtam megfogalmazni mi is az én igazi bajom. Illetve valószínű, hogy már akkor tisztában voltam vele, de nem hogy neki, még magamnak sem mertem bevallani.

Ez az egész egy hónapja kezdődött, de olyan mintha egy évtized lett volna.

Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy kg-ban nem annyira veszélyes a különbség, még így is sikerül 80 kg alatt maradnom, 75-78kg között ingázok. A testem azért egy csöppet átalakult (azért nem kell szörnyű dolgokra gondolni, egy pár centiről van szó) az edzések kihagyása miatt.

Most talán úgy érzem, hogy újra képes vagyok arra, amit már egyszer sikerült elérnem. Tudom, hogy az okos ember nem a saját kárán tanul, és azt hiszem ez egy jó lecke volt az élettől! 

Bár még nem érzem magam 100%-osan elszántnak, de ahogyan eszembe jutnak a dicsérő szavaitok, a korlátaim átlépése és természetesen a rengeteg szeretet, azt hiszem sikerül majd fölállnom és megmutatnom, hogy ki is vagyok én valójában.

Ha nem veszitek sértésnek kérnék mindenkitől egy kis bíztatást! És a bocsánatkérés mellé mindenkinek tartozom egy hatalmas KÖSZÖNÖM-mel is!